Pontosan ugyanezt a posztot akartam megírni már vasárnap óta. Több, mint egy évtizede elfogott az undor, ha meghallottam a himnuszt, ha kokárdát kellett viselnem, ha bármilyen nemzeti, vagy történelmi megemlékezést láttam. Nem azért, mert objektíve az általuk képviselt fogalmakkal lenne problémám, hanem mert a posztfasiszta állampárt annyira kisajátította ezeket a szimbólumokat, hogy azok használata automatikusan hozzájuk tartozást jelentett, én pedig semmilyen módon nem akartam velük azonosulni. Pedig szeretem ezt az országot, főleg a természeti kincseit, az erdőket, folyókat, mezőket.

Vasárnap óta elkezdtem olvasni Romsics Ignáctól a Magyarország történelmét, kedvem támadt felmenni a budai várba, stb. Egyszerűen azt érzem, hogy az az egészséges, büszke magyarságtudat, amit ezek a gazemberek évtizedek alatt szégyenletessé, alantassá tettek, most visszatért belém és végre nem akarok egyszerűen csak "Kelet-európaiként" bemutatkozni külföldön sem. Magyar vagyok, és már bátran lehetek rá büszke.