A választás után már nem csak egy politikai vereség értelmezése a tét, hanem az, hogy egy közösség milyen valóságmagyarázat mentén tud együtt maradni egy bizalmi összeomlás után.

Egyben marad-e a tábor?

A Fidesz számára most nem pusztán az a probléma, hogy elvesztette a választást. A TISZA földcsuszamlásszerű, kétharmados győzelmet aratott, ezzel lezárva egy 16 éves kormányzati korszakot. A mélyebb kérdés most az, hogy egyben marad-e az a politikai tábor, amelyet hosszú időn át nemcsak szervezetileg, hanem érzelmileg és valóságértelmezésileg is össze volt tartva.

Egy politikai közösség sok mindent kibír. Vezetőcserét, vereséget, korrupciós ügyeket, morális ellentmondásokat is. Azt viszont sokkal nehezebben viseli, amikor kiderül, hogy a saját biztonságérzete részben mesterségesen előállított konstrukció volt. Ha egy tábor hónapokon át azt hallja, hogy fölényben van, hogy a többség mögötte áll, hogy a győzelem lényegében biztos, majd a valóságos választás ennek az ellenkezőjét mutatja, akkor ott nem egyszerű kommunikációs hiba történik. Ott a bizalom alaprétege sérül meg.

A probléma nem csak az, hogy rosszul mértek. A probléma az, hogy a mérés funkciója szemmel láthatóan nem a valóság feltárása, hanem a tábor pszichés egyben tartása volt. Reuters választás előtti összefoglalója független közvélemény-kutatások alapján már TISZA-előnyt és akár kétharmados forgatókönyvet is jelzett, miközben a kormánypárti kommunikáció egészen más érzelmi valóságot sugallt. Innen nézve a választás estéje nem egyszerű eredményközlés volt, hanem lelepleződés.

Ez a lelepleződés a Fideszre nézve több szinten is következményekkel járhat.

Először is megrendülhet a vezetői hitelesség. Nem azért, mert egy párt veszít. Demokratikus térben ez önmagában természetes. Azért, mert a saját híveinek is olyan jövőképet adott el, amelyről utólag az derülhet ki, hogy nem valós helyzetértékelésre, hanem politikai célból fenntartott önnyugtatásra épült. A választó ezt nem feltétlenül fogalmazza meg elméleti nyelven. Ő csak annyit érez, hogy becsapták. És innen már csak ugrás a következő gondolat: miben hazudtak még?

Másodszor megrendülhet a tábor belső kohéziója. Egy politikai közösség addig marad fegyelmezett, amíg van közös története arról, mi történt és miért történt. Vereség után az első nagy küzdelem mindig az értelmezésért indul. Ha nincs hiteles magyarázat, akkor megjelennek a párhuzamos történetek. Árulás történt. Csalás történt. Gyenge volt a kampány. Rosszak voltak a mérések. Eltévedt a vezetés. A régi elit hazudott. A tábor ilyenkor nem kívülről kezd szétesni, hanem belülről kezd több valóságra bomlani.

Harmadszor megjelenhet az identitássérülés. A Fidesz sok szavazója nem egyszerűen egy pártra szavazott, hanem egy védelmi rendszerhez kötötte a biztonságát. A külvilág veszélyes, a jövő fenyegető, a vezetés pedig pajzs. Ha ez a pajzs hirtelen papírnak bizonyul, akkor nem csak politikai csalódás keletkezik, hanem kötődési sérülés is. Innen jön a zavar, a düh, a tagadás, a bűnbakkeresés. Nem azért, mert ezek az emberek gyengék, hanem mert a biztonságérzetük egy kommunikációsan menedzselt térben volt elhelyezve.

Ezért az egyben maradás egyik előfeltétele az, hogy a Fidesz hiteles és elfogadható válaszokat tudjon adni a csalódott választóinak erre a lelepleződő, szándékosnak érzékelt hazugságra. Nem technikai magyarázatot. Nem újabb kört az eddigi ámításból. Nem azt, hogy minden rendben volt, csak a választók tévedtek. Hanem olyan választ, amely elismeri, hogy a tábor hamis biztonságérzetben lett tartva. Ha ez nem történik meg, akkor a bizalmi repedés tartóssá válhat.

A gond itt az, hogy ez a fajta őszinte szembenézés önmaga ellen dolgozik egy olyan politikai kultúrában, amely hosszú ideig a kontrollált valóságképre épült. Ha beismerik, hogy félrevezették a saját tábort, azzal morális hitelvesztést kockáztatnak. Ha nem ismerik be, akkor a hívek egy része belül kezdi elveszíteni a kapcsolatot a vezetéssel. Vagyis a rendszer saját logikája miatt nehezen tudja megtenni azt, ami a túléléséhez most szükséges volna.

Wilber felől nézve ez egyszerre belső és kollektív-belső válság. Egyéni-belső szinten emberekben szétesik egy eddig stabilnak hitt történet. Kollektív-belső szinten megrendül a közös nyelv és jelentésvilág, amely összetartotta a tábort. Kollektív-külső szinten pedig láthatóvá válik, hogy a médiarendszer és a politikai kommunikáció nem egyszerűen tájékoztatott, hanem valóságot menedzselt. A nemzetközi tudósítások is hangsúlyozták, hogy az Orbán-rendszert évek óta médiakorlátozásokkal és intézményi torzulásokkal írják le.

Spirál Dinamika nyelvén ez a vörös–kék–narancs kompozit túlműködésének töréspontja. A vörös kontrollál. A kék hitet és rendet kér. A narancs optimalizálja az észlelést. Ez egy ideig rendkívül hatékony. Aztán egyszer csak már nem a valóságot rendezi, hanem a valóság látszatát. Innen a törés után két út van. Az egyik az újabb zárás, újabb ellenségkép, újabb tagadás. Ez rövid távon még összeránthatja a tábort, de tovább mélyíti a leválást a valóságról. A másik az őszinte újraértelmezés. Ez fájdalmasabb, de csak ebből lehet tartós kohézió.

Az egyensúlyi válasz ezért nem a pánik és nem a cinizmus. Az egyensúlyi válasz az volna, hogy egy politikai közösség képes legyen kimondani: rossz valóságképet közvetítettünk, és ezzel a saját embereinket is megfosztottuk a valós helyzetérzékeléstől. Ez nem gyengeség volna, hanem a maradék hitelesség megmentésének egyetlen komoly útja.

Mert a valódi kérdés most tényleg ez.

Nem az, hogy vereség után ki mondja az első harcias mondatot.

Hanem az, hogy egyben marad-e a tábor, amikor kiderül, hogy nemcsak a jövőről kaptak félrevezető képet, hanem saját erejükről is.

És erre már nem propagandával kell válaszolni, hanem valósággal, főleg hogy a "korlátlan" források ideje is lejárt.