A legsúlyosabb kár ilyenkor nem az, hogy valaki rosszul mérte fel a helyzetet, hanem az, hogy emberek hónapokon, éveken át egy mesterségesen fenntartott valóságban tartózkodtak. Amikor a média nem tájékoztat, hanem pszichológiai burkot épít a saját közönsége köré, akkor a választó nem egyszerűen félreinformált lesz, hanem fokozatosan leválik a közös valóságról. Innen nézve nem a fideszes szavazó a nevetséges, hanem az a rendszer, amelyik a lojalitást fontosabbnak tartotta az igazságnál.

Ez a működés előbb-utóbb mindig önmaga ellen fordul. A propaganda addig hatékony, amíg a külső valóság még nem tör be elég erősen. Amikor betör, akkor egyszerre jelenik meg a düh, a szégyen, a zavar és az árulásélmény. Ezért ilyen erős most a reakció. Nem csak politikai vereség történt, hanem narratíva-összeomlás.

Wilber nézőpontból ez egyszerre belső és kollektív-belső válság. Egyéni szinten szétesik az a történet, amiben valaki biztonságban tartotta magát. Közösségi szinten pedig megrendül az a nyelvi világ, amely eddig összetartotta a tábort. Spirál Dinamikában ez a vörös–kék–narancs kompozit túlműködésének tipikus pillanata. A hatalom kontrollálni akarja a képet, a rend megőrzi a hitet, a stratégiai gépezet pedig menedzseli az észlelést. Csakhogy amikor a valóság súlya nagyobb lesz, mint a fenntartott történeté, akkor a rendszer belülről kezd recsegni.

A következő kérdés már az, hogy lehet-e ebből újra közös valóságot visszaépíteni? Mert egy országot nem lehet tartósan úgy működtetni, hogy a saját szavazóit is díszletben tartják.