Dettó. Szintén negyvenes. Még emlékszem, ahogy koccintottunk az oroszok távozására a nagynénémnél kisgyerekkoromban. A felszabadultság érzésére, az első bécsi kirándulásra, az első Milka csokira. És hogy most ugyanott az orosz befolyás szorításában vagyunk egy báb diktátor alatt. Döbbenet.

Mondjuk, én érzek abban valami sorsszerűt,, hogy a mostani negyvenesek álltak a változás élére (ha jól megnézed, MP, Bóna Szabolcs, többen is így negyvenesek. Plusz-mínusz tíz év, persze). Mi láttuk még a kommunizmust, van számunkra kontraszt, mit NEM akarunk. De már az EU-s, modern elvek alapján tanultunk, az egyetemi anyag is az alapján volt nagyjából. Az elmúlt kb. 15-20 évben azért szereztünk tapasztalatot a szakmában, született x gyerekünk. Akikre ránézve tudjuk, hogy nem akarjuk nekik azt a kommunizmust, ami a mi kisgyerekkorunkban volt. Van okunk felállni (értük, a gyerekeinkért) és most már van annyi szakmai tapasztalatunk és rálátásunk, hogy meg tudjuk ítélni, hogy ez így nem jó, más irányba kell menni. Igen,, én is dühös vagyok, hogy rámentek a fiatal-ifjú éveim. De tényleg van abban valami logikus, hogy mi tudunk még észbe kapni és a mi nemzedékünknek van esélye ezt helyrerántani és egy jobb irányba fordítani. Talán Bóna Szabolccsal volt valami interjú valahol, ahol ráébredtem erre. Őt is a lánya ébresztette rá, hogy ki fog tenni ez ellen, ha nem ő - ha nem mi?

Úgy legyen. Majd dolgozunk érte. A gyerekeinkért. Hogy ne egy második Belaruszban kelljen élniük.