A kompozíció merészen egyensúlyoz a véletlenszerűség a létezés mérhetetlen terhe és a „van mit ennem, a faszomnak sem kell ennél több” érzések esztétikájának Bermuda háromszögében. A főtéma, ami feltehetően fontos lenne, diszkréten elveszik a háttér és az előtér közötti identitásválságban, mintha maga sem lenne biztos abban, hogy részt akar-e venni ebben az egészben amit mi valóságnak hívunk.