A vétó kérdéséről:
Igaza van HETalvónak abban, hogy az uniós döntéshozatal különböző szinteken és különböző szabályok mentén történik – van, ahol egyhangúság szükséges (pl. külpolitikai nyilatkozatoknál), és van, ahol minősített többség is elég (pl. költségvetési vagy egyes jogalkotási kérdésekben). A „vétó” kifejezést a köznyelvben gyakran használjuk minden olyan helyzetre, amikor egy ország blokkol egy közös uniós lépést – még ha jogilag nem is klasszikus vétóról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy nem jön létre az egyhangúság. De ettől még a politikai hatása nagyon is valós, és sok esetben stratégiai jelentőségű.

Az, hogy más országok sem makulátlanok, nem mentesít minket.
Tény, hogy a nyugati országok között is vannak képmutatások, kettős mércék, és van geopolitikai kényelmesség is. Indiai közvetítéssel vásárolt orosz olaj, régi fegyverek átadása – ezek mind jogos kritikák lehetnek. De attól, hogy mások is sárosak, még nem lesz kevésbé vállalhatatlan, amit a magyar kormány művel az EU-ban, vagy ahogy egyre inkább a „hasznos idióta” szerepét tölti be Moszkva érdekei mentén.

Az „ő is korrupt, akkor nekem is szabad” logika nem politikai állásfoglalás, hanem gyerekes önfelmentés. Ha egy ország tényleg szuverén és öntudatos, akkor a saját morális iránytűje alapján cselekszik – nem pedig mások hibáira mutogatva igazolja a sajátját. Az önkritika hiánya, és a „mások is rosszak, akkor miért baj, ha mi is” típusú gondolkodás vezetett ide, ahol már szégyellni kell sokaknak a magyar identitásukat külföldön.

Az "eltérő vélemény" nem mindig értéksemleges.
Sokan hivatkoznak arra, hogy „csak más véleménye van” a magyar kormánynak. Ez igaz, de nem minden vélemény egyformán elfogadható – főleg ha az az EU alapelveit aláássa, a közös döntéshozatalt szabotálja, vagy autoriter rendszerek felé hajlik. A vélemény szabad, de ha az az, hogy Ukrajna támogatását feleslegesnek vagy károsnak tartjuk, miközben a tagállamok túlnyomó többsége ezt egzisztenciális ügynek tartja, akkor nem „más véleményünk” van, hanem szándékosan aláássuk a közösségi akaratot. Ez pedig már nem pusztán ízlés dolga.

Nem az a baj, hogy mást gondol a kormány. Az a baj, hogy kiszámíthatatlan, szabotál, és rendszeresen hátráltat minden közös cselekvést – gyakran csak azért, hogy utána valamit kicsikarhasson. Ez nem szuverén politika. Ez zsarolás.

Én sem vagyok elragadtatva a Nyugat képmutatásától, de Orbán rendszere nem alternatíva – csak egy még cinikusabb és korruptabb változat, aminek az árát a magyar nép fizeti meg: nemcsak forrásmegvonásokban, hanem abban is, hogy lassan nincs szövetségesünk, és elveszítjük az ország jó hírnevét is.