Ott akadnak el sokan, hogy "eZ kAmUvErEkEdÉs, nEm iS iGaZi", holott nem küzdősportként kell rá tekinteni, hanem egy kevert előadóművészeti műfajként, ami a tv-sorozatok, a színház, a küzdősport és a cirkusz elemeit keveri. A pankrátorok a képernyőn mind különböző karakterek, jók és rosszak, erősek és gyengék, a kétdimenziós archetípustól a parodisztikusan eltúlzottan át a rétegzett jellemekig van minden. A nézőt nem az fogja meg, hogy "szurkoljon valakinek, hogy ő legyen a legjobb", hanem ezeknek a karaktereknek az éveken átívelő történetei, sikerekkel, bukásokkal, örökké tartó sérelmekkel, békülésekkel, igazságtalanságokkal való megküzdéssel, karakterfejlődéssel, (jó esetben) logikus és kielégítő lezárással.

A legjobb meccseken minden fontosabb mozdulatnak, ami a ringben történik, többletjelentése van, ha ismered a karakterek útját addig a pillanatig. Ráadásul mivel a soha véget nem érő történet hétről-hétre, real-time íródik, a való életbeli történések sokszor kiszámíthatatlanul változtatják meg, amit az írók elképzeltek, egy újabb réteget adva az egésznek. A legtöbb meccs részben előre megírt (mi lesz a befejezés), részben helyben kitalált (pontosan hogyan jutnak el odáig), úgyhogy amit látsz a ringben, az egyszerre komplex, improvizált koreográfia, komoly (és igen, fájdalmas) atletikus teljesítmény, karakterben való kommunikáció a közönséggel és az ellenféllel/partnerrel és nonverbális történetmesélés. Mindez élő közönség előtt, szóval hibalehetőség nélkül.

Amikor a wrestling szar (és elég gyakran szar...) akkor az egész amit leírtam, nem áll össze és kínos nézni. Amikor viszont jó, az egyik legkülönlegesebb, leghatásosabb módja a történetmesélésnek, ami a narratív csúcsra érve - belőlem legalábbis - olyan erős érzelmeket tud kiváltani, amit filmek és sorozatok is csak ritkán.