Kele János: ILLÚZIÓK, HIT NÉLKÜL

A következetes, állhatatos és bevállalós politika képviselői tegnap mindenütt nyertek (valamit) az országban. A megalkuvó, székfoglalós, helyezkedős, megúszós és alibizős politika pedig végképp oda került, ahova való: a semmi közepére. Nehéz helyzetben vagyok, mert másfél éven át voltam a Momentum Mozgalom országos elnökségének tagja, így a vasárnapi katasztrofális választási eredmények miatt engem is terhel felelősség. Hogy ez alól mennyire nem szándékozom kibújni, azt leginkább az mutatja, hogy már akkor levontam a személyemet érintő konzekvenciákat, amikor a párt elitjének elsöprő többsége még 9-10%-os választási eredményekről delirált. Amikor ugyanazok, akik ma megrendítően közhelyes Facebook-posztokban magyarázzák a magyarázhatatlant - és jelentkeznek be jó szokásukhoz híven posztokra, pozíciókra - még úgy sakkoztak: elébb jó lesz kinyírni belül a rájuk veszélyesnek látszókat, és majd utána ráérnek aggódni azon, milyen eredményt ér el a párt a választásokon. Egy parlamenti képviselő valamikor tavaly november tájékán úgy fogalmazott, a Momentum elitje 2022 tavaszán eladta a részvényeit a pártban, kicsekkolt, háttérbe vonult. Ez persze csak félig igaz: a döbbenetes választási bukta utáni tisztújítást követően szinte azonnal megindult a fúrás és a faragás. A párt meghatározó arcai - önnön meghatározásuk szerint: elitje - úgy sakkoztak, hogy az apátiát követő aprómunkát vigye el más, ők pedig majd bejelentkeznek újra, amikor ismét pozíciók, önkormányzati helyek, felügyelőbizottsági sarzsik és egyéb háttéralkuk kerülnek az asztalra. Így is lett. A most önmagáról újra életjelet adó régi-új(?) pártelnök például tavaly decemberben egyenesen a szemembe mondta, mi volt a "stratégia": "Amikor májusban megválasztottak benneteket, úgy voltunk vele a frakcióban, hogy szeptemberre úgyis megbuktatunk benneteket. Amikor elérkezett a szeptember, az volt a mondás, hogy jó, legyen január. Januárban május lett a bukásotok új határideje." És így tovább. A sors furcsa fintora, hogy eme politikus abban a pillanatban, ezekkel a szavakkal épp amellett próbált érvelni, hogy maradjon a helyén az akkori elnökség, ha már eddig kihúzta. (Az ok igencsak prózai volt: a hatalomátvétel tervezésekor ő nem került be abba a "dream team"-be, amely elhatározta a vezetőségcserét.) Partikulárisnak tetsző részletkérdés, mégis fontos: a 2022 májusában megválasztott elnökség egyik első nagy töréstesztje a hálózatosodásért felelős igazgató megválasztása körüli vita volt. Én és mások - akik szintén újonnan kerültek a politika első vonalába - amellett érveltünk, legyen olyan felelőse ennek a területnek, aki évek óta bizonyítja, hogy képes a közösségszervezésre, aki valós építkezést bonyolít helyben, aki ismeri a vidéki Magyarország kistelepüléseinek politikai dilemmát. A sors mindennél igazságosabb fintora, hogy az a [Kiss László](https://www.facebook.com/kisslaszlo.momentum?__cft__[0]=AZXAty5xk63eu16LWOoUZY7adXD8OcrTRZQ-Xr5mQ4ZO8C8W8DeDjgqLbtpUJqlDBuN9XywCxU471PlSJ3dooK2D_mUUWRGdZc1KQdWz8t_u9NIzxMPatnUbw6uBohZJRlPp-4GKqv-rfRgdqhxcnMNEX93Cuh3HDrz_kYLRVgu7kA&__tn__=-]K-R), akit ezen a ponton egy homályos, de messziről bűzlő háttéralku keretében a párt ún. elitje elkaszált, tegnap a Momentum legkiemelkedőbb eredményeit szállította Hajdú-Bihar megyében (elég csak Hajdúszoboszlóra, vagy Vámospércsre nézni) - azokat, amelyekkel most takarózni igyekeznek azok, akik megint, mindig, örökké kizárólag önmaguk túlélésében, ármentésében érdekeltek. Másfél év ment el sehova nem vezető hatásköri vitákkal, pozícióharcokkal, véd- és dacszövetségek meg-, majd újjáalakításával. Máig nem tudom megbocsátani magamnak, hogy - magamra erőltetve a politikai logikát, önmagamra oktrojálva a permanens túlélési kényszer béklyóit - részt vettem ezekben. Már fél év elteltével pontosan látszott, hogy az elnökségnek, amelynek tagja vagyok, se valós súlya, se mozgástere, sem igazi szuverenitása nincsen a pártban - és azon kívül sem. Mégsem akartam feladni, mégis kitartottam, mégis részt vettem a játékban, amelyről - ha nem is tudtam, de - erősen sejtettem, hogy a szakadék felé vezet. Tavaly szeptemberben nyomtam meg először a vészcsengőt, és fejtettem ki hosszú levélben az akkori elnökségnek, hogy a párt vezetési válsága feloldhatatlan, és egy választási kampányszituációban olyan robbanással fenyeget, ami a megsemmisülést jelentheti a közösség számára. Nem kaptam érdemi választ. Egy hónappal később, a helyzet megoldása érdekében felajánlottam a lemondásomat, hogy helyemre a frakció egyik képviselője ülhessen be, ezzel kezelve a két testület között ekkorra már reparálhatatlan töréseket okozó, állandó feszültséget. Azt a választ kaptam, hogy a lemondásom ártana a közösségnek, ne tegyem. Két hónappal később jött a selyemzsinór, amit - nincs ezen mit szépíteni - már-már szinte megváltásnak éreztem. Megváltásnak, mert addigra napi szinten jutottak vissza hozzám a rólam szóló elképesztő hazugságok, vádak, akkuzációk, vagy éppen az olyan megszólalások, amelyekben a frakció egyes tagjai úgy fogalmaznak: "amíg ez az elnökség a helyén van, biztosan nem lesz béke". Még egyszer mondom: egy akkorra már láthatóan nagyon veszélyes politikai helyzetben a belső (alapvetően ráadásul nem is politikai, hanem nagyon is személyesnek ható) konfliktus élezése élvezett prioritást. Ki tudja, ha nincs Magyar Péter berobbanása, még az is lehet, hogy megigazul a terv: a vélelmezett belső riválisok/versenytársak kivégzése után, egy csendes, unalmas kampány végén a párt besöpör 6-8%-ot, és mehet tovább a megszokott üzletmenet. Nem így történt, sőt, a valóság mindennél erőteljesebben bizonyította be, hogy a se íze, se bűze politikának, a kicsit ide, kicsit oda is suhintó következetlenségnek, a konfliktusok föl nem vállalásának csakis egyetlen eredménye lehet. A dermesztő sikertelenség. Amikor decemberben bejelentettem, hogy nem csak az elnökségből távozom, de a pártpolitikát is magam mögött hagyom, elsősorban ezek a motivációk vezettek. Nem akartam ugyanakkor ártani ennek a jobb sorsra és sokkal érettebb vezetésre érdemes közösségnek azzal, hogy egy kampányidőszak közepén olvasom a fejére csalódásaimat. Amikor áprilisban a kilépés mellett döntöttem, szintén csendben vettem a kalapomat: nem akartam passzív elégedetlenkedőként akadályozni a kampányt, miközben ekkor már abban sem voltam biztos, hogy a szavazatommal egyáltalán képes leszek támogatni a pártot. Hogy most mégis kendőzetlenül írok az elmúlt két évben lezajlott játszmákról, annak egyetlen oka van: a katasztrofális eredményekre adott momentumos válaszok ismét nélkülöznek mindenféle valós önreflexiót. Helyette illúziók maradtak - mint azt a fenti példa is mutatja, mindenféle tényleges hit nélkül abban, hogy ez a közösség jelenthet többet, mást, erősebbet, mint az alapítói közötti véd-és dacszövetséget. 2022 után lehetett volna szélesebb koalíciót építeni, be lehetett volna engedni más, új arcokat is a párt politikájának alakításába, ehelyett következett az, ami. Végezetül, csak a tisztánlátás kedvéért: nem voltam jó politikus. Igazából nem is voltam politikus, nem lettem, lehettem azzá, mert nem voltam rá alkalmas, és nem is akarta senki ebben a pártban, hogy azzá váljak. Meglehet - sőt: biztos -, hogy így jártam jobban, de abban a másfél évben, amíg próbálkoztam, küzdöttem és hittem - rövid idő elteltével már illúziók nélkül - jól esett volna, ha [Donáth Anna](https://www.facebook.com/donathannajulia.momentum?__cft__[0]=AZXAty5xk63eu16LWOoUZY7adXD8OcrTRZQ-Xr5mQ4ZO8C8W8DeDjgqLbtpUJqlDBuN9XywCxU471PlSJ3dooK2D_mUUWRGdZc1KQdWz8t_u9NIzxMPatnUbw6uBohZJRlPp-4GKqv-rfRgdqhxcnMNEX93Cuh3HDrz_kYLRVgu7kA&__tn__=-]K-R) mellett mások is éreztetik velem legalább néhanapján, hogy nem legyőzendő, kiiktatandó betolakodóként, hanem partnerként tekintenek rám. Hát, így. Fönntartva és megengedve, hogy nincsen igazam, el- és beismerve, hogy számtalan hibát vétettem, mégis: ez az én történetem arról a másfél-két évről, amelynek végén a magyar szabadelvű közösség képviselet nélkül maradt nem csak az Európai Parlamentben, hanem a Fővárosi Közgyűlésben is. Szégyellem magam, és bocsánatot kérek mindenkitől, aki bízott bennem, aki támogatott, aki hitt abban, hogy lehetett volna ez másképpen is. És persze senkit nem kívánok meggyőzni azok közül, akik ugyanebben a történetben máshová helyezik a hangsúlyokat. A szomorúságunk és a csalódottságunk egy és ugyanaz - és ha másban nem is sikerült, ebben talán fenntartások nélkül egyetérthetünk. Olyan sok már úgysem múlik rajta.